A Pécsi Diagnosztikai Központ immár negyedik fázisába lépett. Több mint húsz év után átalakításra vár, hogy megfeleljen jövõ- béli feladatának. Dr. Dóczi Tamás akadémikus, idegsebész professzor, a Központ alapításának meghatározó szereplõje, megvalósításának ötletgazdája új pozíciójában, ügyvezetõ igazgató- ként beszél arról, mit is jelent ez.

– Mi adja az átalakítás szükségességét?

– A Diagnosztikai Központ közfeladatot lát el, jórészt közfinanszírozásból. 1994-ben eredetileg magántõke befektetés volt, 50 szá- zalékban nonprofit alapítványi, és 50 százalékban forprofit jellegû, de 21 év után ez már jogi vonatkozásban értelmezhetõ csak. Egy olyan cégrõl van ugyanis szó, amely nem veszteséges, és amelyet ma már más szemüvegen át kell néznünk. Példának vegyünk, mondjuk egy 1990-es években privatizált cementgyárat, amit válsá- gos idõszakban megvásárolt egy külföldi tulajdonos. Két év után igazán jó évek jönnek, majd sok év elteltével ez a befektetés már többszörösen megtérül. Ennyi idõ alatt bõven megkapták a ráfordí- tásaikat azok, akik annak idején fialtatás érdekében beletették a pénzüket. Az egyetemhez kötõdõ tulajdonosi alapítványok célja persze nem ez volt, és ma sem ez. Olyan modellben gondolkodtak, amelyben a stratégiai döntésekben a közérdek, azaz az egyetemi érdek érvényesülhet, a privát szféra menedzsment tudásának az előnyét is élvezve. Az így létrejövõ magasabb munkakultúra alapja, hogy az emberek jobb fizetésért minõségibb munkát végezhessenek.

– Azért vállalta el az átalakítással kapcsolatos feladatokat, mert a „gyermekét” nem akarta magára hagyni?

– Ez mindenképp fontos szempont volt. Ez a cég 1993-ban kapott az egyetemtõl megbízást arra, hogy megoldja a képalkotó diagnosztika feladatát. Feltehetõen azért bízták ránk, mert úgy gondolták, hogy általunk ez jobban sikerülhet, mint az állami szférában. A mostani, 58 százalékos többségi tulajdon nonprofit indíttatású, aminek célja, hogy mûködõképesebb legyen a rendszer, azaz a képzõdõ nyereséget a fejlesztésekbe fordítsa vissza. A régi tulajdonosi szerkezetben is így volt ez, ám az alapító, Németh Béla ügyvezetõ igazgató négy évvel ezelõtt tragikusan korán, 52 évesen elhunyt, az örö- kösei pedig már nem érdekeltek a mûködtetésben. Az ember intelligensen és jogkövetõen elismeri, hogy a magántulajdon szent dolog jogrendszerünkben, ennek érvényesülnie is kell, azonban azt is látni kell, hogy mi közfeladatot látunk el, és ez elõhív egy társadalmi prioritási sorrendet. Osztalékot akkor lehet adni a tulajdonosoknak, ha az nem veszélyezteti a rendszer megfelelõ szinten tartását, beleértve a nélkülözhetetlen fejlesztéseket is. Fontos tudni, hogy 12 éve nem volt osztalék kiosztására példa, és jelenleg is komoly fejlesztési kényszerben vagyunk.

A Magyar Tudományos Akadémia az adófizetõk pénzébõl kutatócsoportot mûködtet a PDK bázisán. Magánszférában MTAkutatócsoport eddig nem részesült ilyenben, ez az elsõ példa erre. Nincs még egy olyan központ az országban, ahol dedikált MRbiológus és MR-fizikus akadémiai pénzbõl dolgozik, kutatómunkát végez, új felfedezéseket tesz, és ezeket az újdonságokat a rutin eljárásban a betegek is megkapják.

– Hogyan hat ez a Radiológiai Klinikára?

– Mi a PDK létével, azzal, hogy nem külföldi nagybefektetõ jött ide annak idején, mint Szegeden, Debrecenben, vagy Budapesten, a Radiológiai Klinikát is segítettük, és jobb helyzetbe hoztuk. Ha ugyanis betelepült volna Pécsre a külföldi nagybefektetõ, akkor nem lenne két MR-készülék Pécsett 2007-tõl, és a Radioló- giai Klinika sem nyert volna el egy kétmilliárd forintos fejlesztési pályázatot. APDK nonprofit léte tette ezt lehetõvé, így kerülhetett a Radiológiai Klinikára egy olyan CT, ami akkor Európa legmodernebb gépe volt, és így válhatott „digitálizálttá” a Radiológiai Klinika.

Harmincnyolc nagyon kiváló munkatársam, és húsz bedolgozó radiológus kolléga olyan munkakultúrában dolgozik, ami messze jobb, mint ami ma a közszférában létezik. Ezt kár lenne veszni hagyni, az egyetem és a pécsi polgárok is nagyon rosszul járnának. Egy „normális országban” úgy mûködik egy bútorgyár, hogy alkalmaz asztalos szakembereket, és megvásárolja számukra a munkaeszközöket, a satupadot, és mindazt, ami szükségeltetik a minõségi munkavégzésükhöz. Ha jön egy újabb generációs satupad, akkor nem haboznak, azt is megveszik. Sajnos nálunk nem így történik, a magyar orvos, ha kap egy modern satut, már boldog, és azzal hosszú idõre ki is van elégítve. Ha nem kap, akkor pedig maga fabrikál magának egy modernebbet. 1993-ban ugyanezzel a problémával szembesült a mi szakterületünk is. Az akkori Egészségügyi Minisztériumnak kellett volna biztosítania a kor színvonalának megfelelõ gépeket, azonban ez nem valósult meg maradéktalanul. Ráadásul a magyar finanszírozási rendszerbe nincs be- építve az amortizáció sem. Ha uniós forrásból fel is újítunk egy klinikát nagyszerû berendezésekkel, azok a technológiák öt-hat év múlva elévülnek. Az egészségbiztosító ugyan finanszírozza a mû- ködést, de az újabb eszközök beszerzéséhez – amortizáció híján – kérdéses, lesz-e újból uniós forrás.

– Beavatna – ha beavathat – a jogi procedúrának a részleteibe?

– Nincs szó hálószobai titkokról. Adott tulajdonosi szerkezetben a közfinanszírozásból mûködtetett közellátás és az egyetemi feladatok (kutatás, oktatás) prioritását biztosítjuk, beleértve a magas színvonalú rendszer megújítását is, a magánszféra érdekeit pedig messzemenõen igyekszünk kielégíteni a magánellátás remélt hasznából. Ez az a pont, amiben nem könnyen sikerült megegyezésre jutni. Mindennek szellemében a tulajdonosokkal békében kívánok céget vezetni.

– A hétköznapokban mit jelent ez az ügyvezetés? Mennyi energiát von el a betegellátástól?

– Egyelõre nem sokat, és bízom benne, hogy ez így is marad, mert orvosként, sebészként változatlanul szeretnék a betegek és alkalmanként a fiatalabb kollégáim mûtéteinél is rendelkezésre állni. Mivel ellentétes érdekek ütköztek, és van, ami jogi útra terelõ- dött, a Diagnosztikai Központ megfelelõ jogi szakértõt alkalmaz. Nekünk, szakembereknek, elsõdlegesen az orvosi rendszerre kell koncentrálnunk. Az a feladatom és a célkitûzésem, hogy 2015-ben egy új rendszerben megmutassuk az egyetemnek és az országnak, hogy Pécsett lesz a legjobb képalkotó diagnosztikai hálózat. Egy olyan modellben gondolkozunk Bogner Péter professzor barátommal, amelyben a közalkalmazotti rendszerben mûködõ Radiológiai Klinika és a közalkalmazotti rendszer által nem korlátozott magáncég szimbiózisban, ideálisan kialakított együttmûködésben hoz létre egy képalkotó diagnosztikai rendszert. Ez akár némi nemes versengést sem zár ki a felek között, például a technológiák színvonalában. A PDK erõsen törekszik arra, hogy MR-technológiában a legmodernebb, legnagyobb térerejû készülékkel álljon a betegek és a kutatás rendelkezésére.

Az a fontos, hogy ez a „Pécsi Modell” jobb legyen, mintha önállóan csak a privát, vagy önállóan csak a közalkalmazotti szféra mûködne.

Ma a közalkalmazotti rendszerben adottak a fizetések. A radiológus fiatal szakorvos közösséget ezzel a bérrel nem igazán lehet itthon maradásra bírni, félõ, hogy sok tehetséges elmegy. Extra munkákat, kiegészí- tõ jövedelemforrást közalkalmazottként pedig nem kaphatnak ezek a munkatársak. Ám ha egy külsõ, az egyetemmel szakmai há- lózatban mûködõ cégnél plusz feladatokat tudnak vállalni teljesen törvényesen, két forrásból már jobban finanszírozhatóak, és nem mellesleg itt is tarthatók. Célunk tehát a közös foglalkoztatás kibõ- vítése, a kutatási tevékenység még szorosabb összehangolása, olyan K+F programokban is, amelyekre állami intézmények – mint a Pécsi Tudományegyetem – nem pályázhatnak. Mi rugalmasabban tudunk gazdálkodni, mint az egyetem, amirõl azt is tudjuk, hogy szignifikáns adósságállományt görget maga elõtt. A kö- zös beszerzések, a beruházások összehangolása révén mindkét fél, azaz a „Pécsi Modell” nyer. Az komoly reményt jelent a jövõre, hogy az egyetem elsõ számú vezetõje a PDK szakmai és tudomá- nyos eredményeit mindig is messzemenõen elismerte. De nemcsak a rektor, hanem a Pécsi Tudományegyetem új kancellárja is, gyakorló közgazdászként hamar felismerte, hogy központunk – kvázi spin-off kft.-ként – szolgálhatja az egyetemet. Tudományos munkánkat mindig segítették az Orvostudományi Kar vezetõi is, élükön a dékánnal. Az is jó hír a kollégáim számára, hogy a folytatásra komoly biztatást kaptam az OTH és az OEPvezetésétõl is.

– Jelentõs európai uniós beruházások zajlottak az utóbbi idõben a Dél-Dunántúlon, rendszerek újultak meg. Szakmai téren milyen változásokat generálhat mindez?

– Hiszek abban, hogy létrejön egy erõs szakmai összefogás. Az egykori 400 ágyas Klinika, mára Janus Pannonius Klinikai Központ, 15 milliárdból újult meg, a Kaposvári Megyei Kórház és az egyetem Diagnosztikai Központja is legalább ekkora, ha nem nagyobb forrásból formálta át a rendszerét. Ha ezek a nagy szomszédos központok összefognának, és hálózatban közös célokért tevékenykednének, akkor sokkal eredményesebbek lennének, mint külön-külön, abban az országban, ahol minden a „fõváros felé lejt”. Aprofilokra kellene koncentrálnunk, miben jobb Pécs, és miben erõs Kaposvár. Utóbbinak például remek állatkísérletes feltételei vannak, ezért a manuális szakmák képzése ott ragyogóan mû- ködhetne. A modern, kombinált anatómiai és metabolikus képalkotás lehetõsége is kiváló ott, ezt a dél-dunántúli orvosképzésben is hasznosíthatnánk. Szakmánként, kisebb teamenként, alulról építkezve kellene összeraknunk a rendszert. Ennek szellemében ügyvezetõ igazgatóként és a Pécsi Tudományegyetem Nemzeti Agykutatási Programjának integrátoraként keresem azokat a fejlesztési lehetõségeket is, amiket a PET-MR-en megvalósíthatunk. Ezen fejlesztések létrejötte révén ugyanis többet segíthetnénk a Pécsre kerülõ epilepszia-sebészeti betegeinknek, vagy a gyermekonkológiai betegségben szenvedõknek, másrészt igazolni tudnánk a PET-MR helyét is a magyar finanszírozási rendszerben. Szemé- lyes és szakmai törekvéseimmel szeretnék példát mutatni arra, hogy miként lehet téglánként felépíteni egy közös épületet.

Az interjút készítette: Schweier Rita

Forrás: Orvoskari Hírmondó, 2015. október